Sren:

Az a pillanat

Hatalmas, vastag törzsű juharfák alatt sétált hazafelé a keskeny mellékutcában. Léptei halkan kopogtak a fakóra vénült aszfalton, bokája körül sárga levelek kergetőztek. Késő délutánba hajlott az idő; valahol rádió szólt, távolabbról pedig kutyaugatást hozott a szél.
A harmadik szomszédban lakó özvegyember persze az ablakban könyökölt.
- Jó estét, Reg! – nézett fel rá Letha. Kedvelte a kisöreget. Egy másik magányos lélek az álmos kertvárosban.
- Hol van még az este? – somolygott a huncut szemű, pihehajú apó. – Megtetted a számaimat, angyalom?
- Persze. – A nő röpke kotorászás után egy lottószelvényt húzott elő a táskájából, és némi apróval együtt felnyújtotta az öregnek. – Tessék, a visszajáró.
Reg elégedetten vigyorogva méregette a szelvény mezőit. Negyven éve mindig ugyanazokat a számokat tette meg; egyszer majd csak felkérik Fortunát egy táncra ezek a veterán cimborák!
- Ha nyerek, megveszem neked az egyik tóparti villát, kis szívem – hunyorgott derűsen.
Szomszédasszonya csak a fejét ingatta; de tiszta, zöld szemében hála csillogott.
- Nekem a jó szándék többet ér, Reg – felelte. – Ami azt illeti, épp elég dolgom van ezzel a kulipintyóval is; mihez kezdenék egy kastéllyal?
Reg megemelte a szelvényt, akárha poharat emelne áldomásra:
- Hát, köszönöm, Letty!
- Igazán nincs mit – mondta Letha meleg hangon, és finoman megérintette az apó bütykös kezét búcsúzóul.
Az öreg csak nézte a távolodó fiatal nőt. Kedves kislány – gondolta, mint mindig. – Olyan nagyon kedves! Én nem tudom, miből rakták össze azt a félkegyelműt, hogy faképnél tudta hagyni. Most aztán Letty egyedül kínlódik a házzal…
Reg tekintete a kulipintyónak titulált épület felé kalandozott. A késő délután árnyai sejtelmes, már-már baljós leplet terítettek az egyébként barátságos külsejű házra, és az öregember, maga sem tudta, miért, megborzongott.
- Hiába, no – mormolta, csak úgy magának –, így ősszel másképp törik a fény. De az is lehet, hogy elkelne már egy-két dioptria… - sóhajtott, és becsukta az ablakot, mert úgy érezte, hirtelen lehűlt a levegő.
Hazaérve Letha fáradtan elmosolyodott. Akárcsak eleinte, most is egy hóember árnyéka jutott eszébe a fal gyengéd szürkéjéről; a vén lilaakác-lugas összefonódó ágazatáról pedig egy ölelés.
Alig néhány héttel ezelőtt vette a kis lakot; akkor, amikor elvált a férjétől, és az ötszobás palotát, amelyben addig ketten laktak, egyedül nem tudta volna fenntartani. A közös épület ára a vagyonmegosztás során amúgy is kétfelé ment, és a neki jutó összegből csak ilyen picire futotta.
Letha egy pillanatig sem bánta: ő az első perctől kezdve szerette a házat. Nagyon öreg épület volt, de az előző tulajdonosok igényesen felújították – legalábbis kívülről –, és rendben tartották apró melléképületeit, udvarát, kertjét. Persze odabent még bőven akadt rajta tataroznivaló, de a nő úgy vélte, idővel ezzel is megbirkózik majd. A szobák és a konyha rendben vannak, a többit pedig ráér kifesteni, amikor ideje engedi.
A válást kísérő felfordulásban egymaga kényszerült gondoskodni mindenről, ami a házak adásvételével és a költözéssel járt. Exférje külföldön dolgozott, barátai pedig nagyon messze laktak a festői kisvárostól, melyet új otthonául választott. Hosszú évek után először újra munkába állt; emellett azonban imádott hobbijáról, az írásról sem mondott le. Tehát hajnalban kelt, és délután ért haza, miután lefutotta a kötelező köröket az illetékes hivatalokban, amennyiben ez szükséges volt. Ezután épp csak bekapott pár falatot, majd nekiállt az épp aktuális helyiség vagy szerelvények csiszolásának, festésének. Éjszaka írt, és amikor végképp nem bírta tovább, aludt néhány órát; reggel pedig elölről kezdte az egészet. Hétvégére persze halálosan elfáradt, de ekkor a mosás, a bevásárlás és a főzés várta, hogy a következő héten is legyen mit ennie.
Néha már azt sem tudta, mi tartja életben. Fenekestül felfordult az egész élete, látástól vakulásig dolgozik, agyonhajszolja magát – mi végre? Kétségek, félelmek gyötörték, nem tudott örülni semminek. A nehézségek fenyegető hullámfalként tornyosultak fölé, és Letha nem látott kiutat sehol. Ilyenkor mintha árnyék borult volna a kis házra; fájt a magány, fájt az egész létezés, fájt minden.
Alapjában véve azonban derűs természettel áldotta meg a sors. Ha megtörték is a közelmúltban történtek, esze ágában sem volt feladni, és a keserű gondolatokat jórészt a fáradtság számlájára írta.
Ezen az estén sem tett másként, mint az elmúlt hetekben szinte mindig: egy korai vacsora után letusolt, gyorsan összekészítette a dolgait másnapra, majd leült a számítógép elé. Amikor megnyitotta a szövegszerkesztőt és belemélyedt a történetbe, legalább megfeledkezhetett a gondjairól egy időre. Nehéz sóhajjal kihúzta hajából a sörényét féken tartó csatot, miközben átfutotta az előző este írt bekezdéseket. Háta mögött a nyitott ablakon az őszi est csípősen hűvös, avarillatú lélegzete áradt be, meg-meglebbentve az egyszerű, fehér függönyt. A városvégi állomásról vonatfütty hallatszott, de a hang távolról jött, és Letha amúgy sem hallotta volna már: a benne élő író a testét robotpilótára kapcsolva dolgozni kezdett.
A sarokban álló néma, sötét alakot is csak akkor vette észre, amikor egy idő múlva erősen lehűlt a kis szoba, és ő felállt, hogy becsukja az ablakot. Később megértette, hogy ez a borzongató hideg is inkább az alak jelenlétének, mintsem az októberi estnek köszönhető, de ebben a pillanatban még nem értett semmit. Szíve feldübörgött, ereiben jeges rémület áradt szét, tagjait érzéketlenné zsibbasztotta a vérében vágtató adrenalin, és hajszál választotta el attól, hogy fel ne sikoltson.
Aztán olyasmit művelt, amit a sarokban álló árnyék igen ritkán tapasztalt: az első rémületen túlesve leengedte torkához kapott kezét, és riadtan ugyan, de elmosolyodott.
- Ember, meg kell hagyni, jól rám ijesztett! – rótta fel. – Kicsoda maga?
- A Halál Angyala vagyok – felelte az árnyék. Halkan, szinte suttogva beszélt, de ez az orgánum furcsán többszólamúnak tűnt: mint a szél, a zizegő avar, a szemerkélő eső hangja.
Az árnyék kivált a homályból, ám eközben nem fáradt azzal, hogy a mozgás illúzióját keltse: alakja néhány halandó szemmel követhetetlen áttűnés után egyszerűen két lépéssel közelebbről látszott, mint eddig.
Gyönyörű volt. Elegáns metszésű arca, éjsötét szeme egyszerre tűnt férfiasan határozottnak és nőiesen gyengédnek; gyermekien fiatalnak és olyan öregnek, mint a világegyetem. Hosszú, egyenes szálú haja koporsók selyembélésének tompa fényét idézve simult zakója vállára. Komolyan, tűnődőn nézte a nőt, de tekintetének mélyén szelíd mosoly bujkált; lényéből csecsemők ártatlansága és agg druidák tapasztalata sugárzott. Zárt ajkának vonalán évszázadok csendje hallgatott, ujjai hegyén millió távozó lélek félelme ült. Szép volt, mint a kárhozat, sötét, mint az űr, és időtlen, mint a legmélyebb álom.
Álmodom, igen – kapott a gondolat után Letha. – Elaludtam a gép felett, és az egészet csak álmodom.
- Nem ilyennek képzeltelek – mondta.
Az angyal – kissé talán meglepetten – elnevette magát, és karját széttárva változni kezdett. Pillanatok alatt lényegült át a jól ismert, csuklyás palástba burkolt, titáni kaszát markoló vén Halállá.
- Hanem ilyennek? – kérdezte. Hangja most mennydörgés fenyegető robajára emlékeztetett, csontkeze szárazon súrlódott szerszáma nyelén, és a csuklya alatti arctalan homályból lassan előtűnt arckoponyájának halott vicsora. Palástját mintha tömör, sötét füstből szőtték volna, és feje felett lustán megvillant a kasza éle, ahogy magához vonta a fegyvert. Letha még egy apró kis csorbulást is felfedezett azon a gyilkos élen.
Nagyon valószerű álom, gondolta.
- Mi a neved? – kérdezte, mert ő már csak ilyen érdeklődő típus volt álmában is. A félelem tompán visszhangzott benne, és gyanította: el sem fog múlni, amíg ez a különös lény nála tartózkodik; de ha egyszer csak álom, miért ne kérdezhetne tőle, amit csak akar?
- Ó, nagyon sok nevem van – felelte az angyal, miközben újra magára öltötte az ezeréves, nemtelen ifjú alakját. – De szólíthatsz Asrael-nek.
A nő mosolygott, Asraelt pedig lenyűgözte ez a látvány. Őszinte, adakozó mosoly volt; olyan bájos, hogy az már szinte fájt. Ilyen tünemény csak ártatlan gyermeklányok vagy nagyon idős emberek arcán látható, harminc felett viszont a végtelenül tiszta, másokért létező lélek mosolya, és ritka, mint a fehér holló.
Az angyal, aki a halandók részéről kevés kivétellel csak rettegést, pánikot, halálfélelmet tapasztalt maga körül, most olyasmit érzett, amit végtelenbe nyúló létezése során talán soha: hálás volt egy mosolyért.
Letha ugyanebben a percben ébredt rá: álom vagy sem, de rokonszenvesnek találja Asraelt.
Egymás szemébe néztek.
A pillanat megtorpant az időben. Talán mert egy olyan pillanat volt, amelyben két teljesen különböző lény fordult előítélet nélküli, természetes szimpátiával egymás felé.
Letha szívélyes mozdulattal a fotel felé intett. Ez a gesztus sem vallott megjátszásról, vagy belénevelt udvariasságról. Egyszerű, mesterkéletlen és barátságos volt, mint a nő maga.
- Foglalj helyet, Asrael!
Az angyal ezúttal felkacagott. Hiába próbált visszaemlékezni, korábbi emlékei évezredek homályába hulltak, az újabbak között pedig egy sem akadt, amely szerint valaha bárhol is hellyel kínálták volna. Hellyel! A Halál Angyalát!
Jövetele előtt persze értesült róla, hogy a nő kedves – de hogy ennyire?! Ilyen jóindulatú talán még Deusel, a lelki melegség angyala sem volt soha. Ráadásul a halandó aurája üvegzöld, mint a szeme – a nyugalom, az együttérzés színe; gyógyító lelkek színe. Fél tőle, persze – néhol füstlila félelem-foszlányok úszkálnak a zöld üveg alatt –, de jószívűsége túllépi a félelmet. Lám, máris felé mozdul, hogy barátságosan a fotel felé terelje…
- Nem! – emelte fel kezét az angyal. – Kérlek, ne érj hozzám! – Asrael inkább leült.
Letha félrebillentett fejjel nézett rá. – Aki hozzád ér, az meghal? – kérdezte.
- Igen – biccentett az angyal tartózkodón. Nem szokott hozzá, hogy a munkájáról beszéljen. Igaz, ami azt illeti, ahhoz sem szokott hozzá, hogy egyáltalán észreveszik, még mielőtt megérintené őket. – Így kezdődik az Út, tudod – próbált egyszerűen fogalmazni. – Megfogom a kezüket, és elindulunk.
A gyermekszép asszony nagyra nyílt szemmel ereszkedett le az angyallal szemben az ágy sarkára, és tovább kíváncsiskodott:
- A kezüket? Egyszerre többet? Hogyan vagy képes erre? Hiszen a világon százak és százak halnak meg egyetlen óra alatt… Hogyan lehetsz több helyen egy időben?
- Félreértesz – ingatta fejét az angyal. – Elohim vagyok.
- Ezt hogy is kell érteni?
- Ó, bocsáss meg. Ügyetlenül fejeztem ki magam. Nem szoktam halandókkal beszélgetni – magyarázta Asrael. – Úgy értettem, többen is vagyunk. Csak képviselője… része vagyok egy rendnek. Az elohimok hazavezető lények, születés és halál angyalai. Ők kísérik át a túlsó partra az elhunytak lelkét, ők terelik vissza a testbe az elkóborolt lelkeket, de ők szedik össze a köztes térben megrekedt szellemeket is. A vén Kaszás egy szál magában csak mítosz.
- Nagyon nehéz és szomorú lehet a munkád, Asrael – mondta Letha. Szemében valódi együttérzés csillogott. – Akkor is, ha sokan vagytok.
Az angyal eltűnődött. Homályos emlékei között háborús területeken heverő, ronggyá lőtt gyermektestek, koncentrációs táborok műtőasztalain fekvő, megcsonkított torzók, inkvizíció-korabeli kínzóeszközökkel végsőkig gyötört áldozatok képei vonultak át.
- Nem a halál szomorú, csak a körülményei – mondta végül. – Tulajdonképpen születése előtt minden lélek tudja egész életútját, és azt is, miként fog meghalni. Tudja, és vállalja: már így születik. Ezt persze a legtöbben elfelejtik, ezért félnek a haláltól. De amikor levetik a testüket, elmúlik a félelem, és újra tisztán látnak.
A nő elgondolkodott, majd újra elmosolyodott. Tekintetén látszott: nem csak meghallotta, de valóban értette, amit mondtak neki.
- Mesélj még erről! – kérte.
Asrael újfent valami óvatos csodálatot vélt felfedezni magában az asszony iránt. A Chaioth-ha-Quadesh nagyjai között lenne a helyed, kedves – gondolta –, még akkor is, ha ez lehetetlen.
Aztán mesélt a halál arcairól, ha már ilyen szívhez szólóan kérték erre. Mesélt a gyógyíthatatlan betegek végtelen megkönnyebbüléséről, amikor kiszabadulnak a megalázott, tehetetlen ronccsá vált test börtönéből, és rájönnek, hogy nincs többé fájdalom. Mesélt a hatalmas tömegbalesetek színhelyén dolgozó, falkába verődött angyalok hihetetlen jóságáról, amellyel őrzik, vigasztalják, nyugtatják a hirtelen átmenettől félőrült lelkeket. Mesélt az öregember fakókék, hálás szeméről, aki még halandó testében észrevette őt. Mesélt a gyermekek bátorságáról, és a vigasztalhatatlan kislányról, aki nem vihette magával alvómaciját az Útra. Mesélt az erőszakos halálról, és arról, hogy a meggyilkoltak szellemei legtöbbször szánalmat éreznek gyilkosuk iránt. Mesélt arról, hogy a holtakat nem szabadna siratni, mert az evilágon rekedtek fájdalma borzalmas kínokat okoz az épp átkelőknek.
Mesélt, és kis idő múlva azon kapta magát, hogy szívesen teszi ezt. Jólesett beszélni a kedves halandóhoz.
Mesélt, és szavai életre keltek: Letha szinte látta őket. Telt az idő, egyik perc a másik után, de észre sem vette: őszintén élvezte az elohim társaságát. Két kezére támaszkodva hátradőlt, úgy fürkészte az angyal arcát. Asrael borzongató, de kellemes jelenség volt, és ő tudta, hogy nem kell tartania tőle. Egyszerűen jól érezte magát vele. Arra gondolt: lám, létezhet kapcsolat, ami csupán önmagáért jön létre, csak azért, mert jó együtt; nincs lehetetlen, nem kellenek okok és ürügyek, nincsenek miértek…
Ezen a ponton megrekedt a gondolatmenet, mintha sziklafal állt volna az útjába.
Miértek?!
- Asrael – kezdte Letha tétován –, tulajdonképpen minek köszönhetem a látogatásodat?
Ahogy kimondta a kérdést, már tudta is a választ. Elakadt a lélegzete.
Az angyal felkapta a fejét; kútmély tekintetében döbbenet tükröződött.
Egymás szemébe néztek.
A pillanat megtorpant az időben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés